A szív sosem felejt II. fejezet

Már egy hete bentfeküdtem a kórházban. Azóta nem sok minden történt. A szüleim, Rachel és Mary gyakran jöttek el hozzám és Nathan is benézett egyszer. De legjobban Carlisle látogatásainak örültem. Mindig mosolygott rám, kedves és türelmes volt velem ( igen, türelem is kellett, mert néha nagyon nyavalyogtam a lábam miatt), nem úgy, mint az a mogorva és ellenszenves Mr. Cole, aki ugyan csak egyszer helyettesítette a lovagomat ( magamban sokszor hívtam így), de az is éppen elég volt. Léptek zaját hallottam.
Becsuktam a szememet, mert úgy sejtettem Mr. Cole hangja hallatszik, és a világért sem akartam, hogy ébren találjon. Valóban, az öreg orvos dörmögött valamit, ahogy közeledett, de úgy tűnik nem egyedül jött. És ekkor meghallottam a legbársonyosabb hangot a világon:
- Igen Andrew, holnaptól te fogod kezelni Miss Platt-et. Sajnálom, de ez az utolsó munkanapom itt. Hétfőn ilyenkor már Chicagóban leszek. - mondta Carlisle.
Mi? Chicago? Szóval elköltözik? Ezt nem teheti velem!
- Ez végleges? Úgy értem soha nem jössz már vissza? - Mr. Cole hangja csalódottnak tűnt. Nem csodálom.
-Nem valószínü. Tudod az az állás sokat jelent nekem.
-Megértelek, ha nekem ajánlanák fel, hogy főorvos legyek abban a kitűnő kórházban én is itthagynám ezt az egérlyukat.
Dr. Cole elköszönt Carlisle-tól és kedvenc orvosom az ágyam mellé lépett. Erre már felpattant a szemem:
-Dr. Cullen! Szóval elmegy? - nem kellet volna így letámadnom, de mostmár mindegy.
-Miss Platt...
-Esme! - kezdtem ingerült lenni.
-Esme. Kérem halgasson meg! Fontos nekem az a munka. El kell költöznöm innen. Ön úgyis haza mehet rövidesen. - Erre nem tudtam szólni, csak ennyit suttogtam neki:
- Hiányozni fog. - mostmár teljesen mindegy mit mondok.
Ő szomorkásan rámmosolygott, majd habozott egy kicsit. Végül megfogta a kezemet:
-Maga is.
A bőre jéghideg volt. Felszisszentem. Azt sem tudtam mit csinálok, hirtelen elrántottam a kezem. Nagy hiba volt. Carlisle riadtan nézett rám, úgy tűnt megbánta, hogy megérintett. Zavartan szólt hozzám:
-Öhm...nekem most el kell mennem. Vigyázzon magára! - és mielőtt egy szót is szólhattam volna, kiviharzott a teremből.
Döbbenten meredtem magam elé. Mindent elrontottam. Ha már úgy is el kell mennie legalább békében váltunk volna el. Igen, szerintem haragszik. De nem, mégsem haragudhat, hiszen úgy tűnt, hogy inkább saját magát okolja. Dehát én voltam olyan meggondolatlan. Mégsem ez az egyetlen dolog, ami nem hagy nyugodni. Mikor megfogta a kezemet, amellett, hogy a szívem kihagyott egy dobbanást, nagyon különösen éreztem magam. A bőre rettenetesen hideg volt, hűvösebb, mint egy átlag emberé. És eddig nem is nagyon figyeltem fel rá, hogy mennyire sápadt. Ez biztosan nem normális. Valaminek lennie kell. Talán beteg.
Mégis mit tehetnék érte? Semmit a világon. Elment, és én soha többé nem fogom látni. Éreztem, hogy folynak a könnyeim. Dühösen töröltem le őket, azt kívántam bárcsak itt lenne most velem Rachel és Mary. Ők mindig meg tudtak vígasztalni. Istenem, minden olyan gyorsan történt. Az egész olyan volt, mint egy álom. Megjelent a mesebeli szőke herceg, ám a királylány nem kapott boldog életet, a herceg elment egy távoli palotába, ahol a szerencsétlenül járt királykisasszony nem láthatja többé.
Mindenesetre sohasem fogom őt elfelejteni...

Ultragáz...:D

Helyszín:Fórum. Időpont: 2009. október. 30.
Hozzáfűznivaló: ciki.XD
A Fórum ( egy nagy bevásárlóközpont) éppen egy éves szülinapját ünnepli. A jeles évforduló alkalmából programokat szerveznek/szerveztek egy héten keresztül. Minket is ( a kórust) meghívtak, hogy énekeljünk, adjunk egy kb. 20 perces műsort. Ez eddig semmi komoly, miért ne énekelnénk? A gond csak ott van, hogy versenyre készülünk, és azokat a darabokat énekeltük, amikkel Pestre megyünk. Dióhéjban: egyházi( Dícsérjétek az urat és egyéb finomságokxD), Kodály, Tóth Péter...
És most részletesen:
Felállunk a színpadra, mindenki ( főleg a rutinos bevásárlók) minket néz. Én azt kívánom bárcsak megnyílna alattam a föld, és én eltűnnék egy időre.
Elkezdünk énekelni. Korántsem odaillő dalokat ugyebár... A közönség kb. 30-50 főből áll, ennek a felét ismerjük személyesen. A többi ember a különöbő shopokat látogatja.
Mi csak énekelünk és énekelünk, hiszen az a dolgunk. A közönség nő, majd fogyatkozik, én a karvezető helyett olykor-olykor az üzleteket bámulom, és még mindig az eltűnésemről álmodozok.xD
Végre befejezzük, taps-taps, és levonulás a színpadról.
Elhatározom, hogy ide is csak anonim szemüvegben jövök legközelebb.
Plusz pont a mai napnak viszont, hogy kaptunk tortát, és egy kedves ismerőssel ( amerikai operaénekesnő) is összefutottunk, aki nagyon örült nekünk. :P

Blogom

Ezen a blogon többnyire Twilight fanfictionok lesznek, de az engem érintő eseményeket is leírom, olyan dolgokat, amik velem történtek meg.:P Ez az első blogom, lassan bele fogok jönni. :D
Ha lesz időm sok bejegyzés fog születni, de az Alkonyat sztorik mindig bővülnek, azzal nem állok le.

A szív sosem felejt

Gyorsan kellett cselekednem. Ha nem bújok el valahová, megtalál. Persze tudom, a bújócskázás nem 16 éveseknek való, de olyan jó néha megszabadulni az illemtől. A szülem nem szeretik, ha ilyen szeleburdi vagyok, de amiről nem tudnak, amiatt nem fáj a fejük. Nem volt semmi egyéb rejtő dolog a közelben csak egy meggyfa, ígyhát felmásztam rá, hogy a lombja eltakarjon. Sikerült, Nathan nem talált meg, csak vigyorogva kutatott utánunk. Ha egy kicsit magamra maradtam, hajlamos voltam álmodozni.

Most is elragadott a képzelet. Titokban az én szőke hercegemre gondoltam. Persze ő nem létezett a valóságban, de tudtam, hogy egyszer mágis el fog jönni értem, csak várnom kell rá. Sokáig töprenghettem, mert ingerült hang ütötte meg a fülemet:

-Esme, mostmár gyere elő! Nate rég megtalált mindenkit! - Rachelt nehéz volt kihozni a sodrából, de úgy tűnik, most sikerült.

-Megyek már! - Óvatosan másztam lefelé, de elveszítettem az egyensúlyomat, és leestem. Olyan szerencsétlenül landoltam, hogy a lábamra zuhantam teljes testsúllyal. Először csak egy reccsenést hallottam, majd könny szökött a szemembe a fájdalomtól. A többiek rémülten futottak felém:

-Jajj Istenem! Esme jól vagy? - kérdezte Mary aggodalmasan.

-Persze, semmiség... - nem sikerült a hazugság, mert már sírtam a kíntól.

-Dehogy is semmiség! Azonnal szólunk Mr. Platt-nek!

Na már csak ez hiányzott, hogy apámat is belerángassák az én ügyetlenségembe. ennek ellenére nem tiltakoztam. Nate elszaladt szólni a szüleimnek, én pedig ottmaradtam a lányokkal. Persze mi mást is tehettem volna...

Hamarosan hallottam apáék ideges hangját:

-Mit csinált már megint ez a lány?

-Apa én csak...leestem a fáról és...

-Semmi csak, gondolom nem tudsz ráállni a lábadra. Remek, biztos eltört. Azonnal megyünk a kórházba! - mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Én pedig hagytam, hogy az ölébe kapjon, csak néha-néha szisszentem fel fájdalmasan. Hamar beértünk a kórházba, bár én ezt a kis időt is hosszúnak éreztem. Apám, befolyásos ember lévén kijelentette, hogy a legjobb orvos vizsgáljon meg és kezeljen.

Az ő akarata ellen nem szállt szembe senki, és értesítettek bennünket, hogy a kért orvos, egy bizonyos Dr. Cullen azonnal jön. Nem tudtunk mást tenni, türelmesen vártunk. Az említett doktor valóban pár perc múlva belépett az ajtón. Amint megláttam, elakadt a lélegzetem. Dr. Cullen sármosabb volt, mint bármelyik férfi, akit valaha láttam. Rövid, szőke tincsei szabadon hagyták gyönyörű arcát. Feltűnően sápadt volt, de ez csak vonzóbbá tette. Lélegzetelállító mosolyt villantott felém és így szólt:

-Üdvözlöm önöket: Mr. és Mrs. Platt illetve Esme Platt kisasszony. - a köszönés hallatán a szüleim szemmel láthatóan megkönnyebbültek, hogy egy jómodorú emberrel van dolguk, és a vak is látta, hogy tetszett nekik a doktor. hát még nekem mennyire...

-Nos engedje meg, hogy megnézzem a lábát, kisasszony! - a hangja bársonyos volt és megnyugtató.

Rövid ideig vizsgált, látszott rajta a szakértelem, de nem kerülte el e figyelmemet, hogy egyszer sem ért hozzám. Fejcsóválva szólalt meg:

-Tényleg eltört! Kérem, Miss Platt, máskor jobban vigyázzon magára! Könnyen megeshet a baj, ha fára mászik.

-Igyekszem majd... - hát ez nagyszerű. Mit gondolhat most rólam?! Hogy egy szertelen kis fruska vagyok. Most apámon volt a sor, hogy megszólaljon:

-Ó, emiatt egy percig se aggódjon, Dr. Cullen, a lányom nem fog többet fára mászni, ugye Esme? - ezt olyan erős hangsúllyal mondta, hogy nem mertem ellenkezni. Dr. Cullen bíztatóan rámmosolygott, kijelentette, hogy be kell gipszelni a lábam, és , hogy pár hétig nem terhelhetem, majd elköszönt és tovább állt.

A szüleim is elbúcsúztak tőlem, mert dolguk volt, de a gipszelés után nem sokáig kellett egyedül maradnom, mert Rachel és Mary meglátogattak. Szemlátomást valami nagyon érdekesről társaloghattak, mert amint megláttak elhallgattak. Aggódva pislogtak felém, majd végre elindultak és leültek az ágyam szélére. Mary egyből elkezdett fecsegni nekem:

-Jajj Esme alig találtunk ide, de egy roppant...szimpatikus ember útbaigazított minket.

-Hogy van a lábad? - tért a lényegre Rachel.

-Nem valami jól, pár hétig nem erőltethetem, de én magam nagyon jól vagyok.

-Mi történt Esme? Mindent hallani akarunk!

-Hát tudjátok Dr. Cullen az orvosom, és ő nagyon kedves...és...

-Esme! - sikított fel egyszerre mindkét barátnőm. - Utoljára akkor hallottunk így beszélni, mikor Aaron Brightwood felkért táncolni a bálban.

-Ó nem, Dr. Cullen nem Aaron...ő...ő jobb. - a fenébe, megint elszóltam magam. Jajj ne, még egy sikítás. Ideje lenne leszokniuk erről, néha a szívbajt hozzák rám.

-Esme, igazság szerint nem is tudom mit mondjak. Ő az orvosod...és különben is felnőtt férfi, te meg csak 16 múltál. - MAryt még sosem hallottam ilyen komolyan beszélni hasonló témával kapcsolatban.

-Tudom. Nem is gondolok semmi komolyra. - lesütöttem a szemem.

-Esme nekünk most el kell mennünk, de ha bármire szükséged van üzenj a szüleiddel! Szeretünk, szia! - ezzel faképnél hagytak. Mára úgy tűnik magamra maradtam, de remélem egy bizonyos szőke orvos még benéz hozzám.