A szív sosem felejt II. fejezet

Már egy hete bentfeküdtem a kórházban. Azóta nem sok minden történt. A szüleim, Rachel és Mary gyakran jöttek el hozzám és Nathan is benézett egyszer. De legjobban Carlisle látogatásainak örültem. Mindig mosolygott rám, kedves és türelmes volt velem ( igen, türelem is kellett, mert néha nagyon nyavalyogtam a lábam miatt), nem úgy, mint az a mogorva és ellenszenves Mr. Cole, aki ugyan csak egyszer helyettesítette a lovagomat ( magamban sokszor hívtam így), de az is éppen elég volt. Léptek zaját hallottam.
Becsuktam a szememet, mert úgy sejtettem Mr. Cole hangja hallatszik, és a világért sem akartam, hogy ébren találjon. Valóban, az öreg orvos dörmögött valamit, ahogy közeledett, de úgy tűnik nem egyedül jött. És ekkor meghallottam a legbársonyosabb hangot a világon:
- Igen Andrew, holnaptól te fogod kezelni Miss Platt-et. Sajnálom, de ez az utolsó munkanapom itt. Hétfőn ilyenkor már Chicagóban leszek. - mondta Carlisle.
Mi? Chicago? Szóval elköltözik? Ezt nem teheti velem!
- Ez végleges? Úgy értem soha nem jössz már vissza? - Mr. Cole hangja csalódottnak tűnt. Nem csodálom.
-Nem valószínü. Tudod az az állás sokat jelent nekem.
-Megértelek, ha nekem ajánlanák fel, hogy főorvos legyek abban a kitűnő kórházban én is itthagynám ezt az egérlyukat.
Dr. Cole elköszönt Carlisle-tól és kedvenc orvosom az ágyam mellé lépett. Erre már felpattant a szemem:
-Dr. Cullen! Szóval elmegy? - nem kellet volna így letámadnom, de mostmár mindegy.
-Miss Platt...
-Esme! - kezdtem ingerült lenni.
-Esme. Kérem halgasson meg! Fontos nekem az a munka. El kell költöznöm innen. Ön úgyis haza mehet rövidesen. - Erre nem tudtam szólni, csak ennyit suttogtam neki:
- Hiányozni fog. - mostmár teljesen mindegy mit mondok.
Ő szomorkásan rámmosolygott, majd habozott egy kicsit. Végül megfogta a kezemet:
-Maga is.
A bőre jéghideg volt. Felszisszentem. Azt sem tudtam mit csinálok, hirtelen elrántottam a kezem. Nagy hiba volt. Carlisle riadtan nézett rám, úgy tűnt megbánta, hogy megérintett. Zavartan szólt hozzám:
-Öhm...nekem most el kell mennem. Vigyázzon magára! - és mielőtt egy szót is szólhattam volna, kiviharzott a teremből.
Döbbenten meredtem magam elé. Mindent elrontottam. Ha már úgy is el kell mennie legalább békében váltunk volna el. Igen, szerintem haragszik. De nem, mégsem haragudhat, hiszen úgy tűnt, hogy inkább saját magát okolja. Dehát én voltam olyan meggondolatlan. Mégsem ez az egyetlen dolog, ami nem hagy nyugodni. Mikor megfogta a kezemet, amellett, hogy a szívem kihagyott egy dobbanást, nagyon különösen éreztem magam. A bőre rettenetesen hideg volt, hűvösebb, mint egy átlag emberé. És eddig nem is nagyon figyeltem fel rá, hogy mennyire sápadt. Ez biztosan nem normális. Valaminek lennie kell. Talán beteg.
Mégis mit tehetnék érte? Semmit a világon. Elment, és én soha többé nem fogom látni. Éreztem, hogy folynak a könnyeim. Dühösen töröltem le őket, azt kívántam bárcsak itt lenne most velem Rachel és Mary. Ők mindig meg tudtak vígasztalni. Istenem, minden olyan gyorsan történt. Az egész olyan volt, mint egy álom. Megjelent a mesebeli szőke herceg, ám a királylány nem kapott boldog életet, a herceg elment egy távoli palotába, ahol a szerencsétlenül járt királykisasszony nem láthatja többé.
Mindenesetre sohasem fogom őt elfelejteni...